|
|
Karatéval a diszlexia ellen
Stefanovics József edzésén jártunk.
Nem versenyzőket nevel, hanem problémás gyerekeknek segít Stefanovics
József az egyik budapesti magániskolában. A gyerekek azért járnak
karate-edzésre, hogy mozgásukat koordinálni tudják, olvasási és írási
nehézségeiket ki tudják köszörülni. Heti két kemény edzés megteszi a
hatását. Az itt nem is kérdés, hogy valaki tehetséges-e vagy sem. A
budomagazin.hu végignézett egy foglalkozást.
 Heti
két alkalommal tart edzést Stefanovics József hiperaktív, diszlexiás
vagy diszgráfiás gyerekeknek egy budapesti magániskolában. A
budomagazin.hu meglátogatta a két danos karatés egyik foglalkozását.
Az iskola tornatermében nyolc 9 és 15 év közötti fiú
edz. A munkát három-négy hete kezdték, így a felszerelésük is hiányos.
Egy amerikai kisfiú kivételével mindannyian mackóban vagy
tornafelszerelésben mozognak, karate ruhája csak a tengerentúli srácnak
van.
Az edzés első része leginkább egy iskolai tornaórára
hasonlít; a gyerekek körbefutják a tornatermet, az edző tapsára
megfordulnak és ellenkező irányba szaladnak. Hamarosan két
másodpercenként hallatszik a taps, így több a forgás, mint a futás.
Pókjárás, rákjárás következik.
Riporterünknek ekkor az jut az eszébe, hogy már a
futástól kidőlt volna, de a gyerekek jól bírják.
 Az
amerikai kisfiú nem tud magyarul, de utánozza a többieket, így nem marad
le. Ha valami mégsem lenne egyértelmű, Stefanovics angolul adja az
instrukciókat neki. Minden instrukciót, hozzászólást a gyerekek hangos "össz"
felkiáltása kísér, ami nagyjából annyit jelent: értettem.
Még nem mindannyian szokták meg, hogy az edző szinte
minden szavára így kell reagálni. Némi nevelő célzattal Stefanovics
kitalálja, hogy aki nem mondja, hogy "össz", az öt guggolást végez. Az
ukáz eléri célját, zeng a terem a gyerekektől, ha kell, ha nem.
Egy kilenc éves aprócska kisfiú szólal meg:
elfelejtette az ukázt. Nem bukott le, magától árulta el, és szó nélkül
nekiáll a guggolásnak. Stefanovics megdicséri becsületességéért.
Első látásra nem mindenkin látszik a hiperaktivitás, vagy
bármilyen probléma. Egy nagyobb fiú láthatóan nem tud mit kezdeni
testrészeivel, úgy lobognak a kezei, mint a zászló. Az amerikai gyerek
nem bír magával: futás közben felugrál a bordásfalra, nem tud megmaradni
a helyén.
Az edző elmondja nekünk: a gyerekek fegyelmet,
összpontosítást, önuralmat tanulnak. Egyszerűen megszokják a
koncentrációt. A magyar gyerekeknek könnyebb a helyzete, mert az órarend
szerinti tanórákon is nagyobb a fegyelem, mint az Egyesült Államokban.
- A diszlexiás és a diszgráfiás gyerekeken úgy tud
segíteni a karate, hogy a mozgás révén kifejlődnek azok az
idegközpontok, amelyek csecsemőkorban nem tudtak kialakulni valamelyik
fejlődési szakasz kimaradása miatt - magyarázza Stefanovics.
A módszer bevált; korábban diszgráfiás gyerekek öt hónap
alatt megtanultak olvashatóan, egyenes sorokkal írni. Teljesen szétesett
mozgásuk megváltozott. A karate korábban órarendi tárgy volt az
iskolában, ám amikor néhány szülő jelezte, hogy nem akarja gyerekét
küzdősportra járatni, kivették a kötelező programból. Azóta az edzések
fakultatívak.
Az erőnléti edzés után a foglalkozás már a karatéról
szól. Stefanovics alapvető mozdulatokat tanít a gyerekeknek; ez már nem
futás vagy guggolás. Itt már sokkal jobban láthatóak a problémák, több
kisfiú egyszerűen képtelen ellentétes karral ellenkező irányú mozgást
végezni. Nem tudják követni az edzői utasításokat, így hamarosan
összezavarodik a mozgásuk.
A fizikai edzés mellett Stefanovics elméleti oktatást is tart; a japán
kifejezések jelentését magyarázza a gyerekeknek, ezen kívül folyamatosan
számol japánul. A nagyobb fiúk már ismerik a számokat és néhány
utasítást is.
Az edzés felénél rövid játék következik, török
fogócska. A srácok élvezik, de mire igazán belejönnének, a Stefanovics
folytatja az edzést. Mindenkire figyel, akinek valami nem megy, ahhoz
odamegy és elmagyarázza, megmutatja neki, hogyan kell csinálni. Ha a
tanítvány eltalálja a gyakorlatot, az edző megdicséri.
Ilyen körülmények között nem lehet látni, kiből lehet
jó karatés és kiből nem, de nem is ez a lényeg. Itt ugyanis nem
versenyzőket nevelnek, a cél nem az, hogy a gyerek minél jobb karatés
legyen, hanem az, hogy a mozgás révén a tornatermen kívül is
kiegyensúlyozottabb legyen.
Az edzés végén ismét tornagyakorlatok jönnek, a
budomagazin.hu riportere ekkor már mozdulni sem bírna, ha a gyerekekkel
kellett volna edzenie. Nem is kell, öltönyben feszítve meghúzódunk a
sarokban. Nem jó érzés; a gyerekek még nem voltak az edzés felénél,
amikor mi már zsámolyt kerestünk, amire le lehet ülni.
Négy ütemű fekvőtámaszok következnek, az amerikai
kisfiúnak nem megy, de Stefanovics utasításait követően belejön. Először
tizet, majd nyolcat, hatot, négyet, kettőt. Az edző megkérdi: most
mennyi jön?
- Egy, nulla, mínusz kettő -
hangzanak a válaszok.
- Négy - gondoljuk
magunkban, bizonyára visszafelé haladunk.
- Tíz - adja ki az utasítást Stefanovics - kezdjük
előröl. A látványtól is fáradunk, de láthatóan a gyerekek is. Nem csoda;
hatvan percen keresztül egy pillanatra sem volt megállás. Amikor a
gyerekek már csak ugrálnak, az edző azt mondja: a többit a gyengéknek
nem kell.
A nyolc gyerek közül hárman maradnak a
földön. Van köztük, akin látszik, hogy megváltás számára a könnyítés.
Aztán még egy engedmény: a maradékot már csak az csinálja meg, aki
bírja. Hárman maradnak talpon.
Rövid levezetés, vége az edzésnek. Na, ezek a gyerekek
ma estére már nem lesznek túlmozgásosak - gondolja a riporter, de nem
így van; ez az edzés nem csupán arról szól, hogy fárasszuk ki a
gyereket, hogy otthon már megmozdulni se legyen ereje.
Problémájuk van, amit a szülő, az edző és
természetesen a gyermek közösen kénytelen megoldani. A karate pedig
segít benne.
|
