|
|
Diszlexia mint ajándék?
A közelmúltban az Osiris Kiadó gondozásában magyarul
is megjelent R. Wittkower-M. Wittkower: Born under Saturn (A Szaturnus
jegyében) című műve, amelyben a szerzőpáros az elidegenedett művész
problematikáját elemzi az ókortól a francia forradalomig. Különböző
művészettörténeti források (életrajzok, levelek és oklevelek) alapján
arra a kérdésre keresték a választ, hogy hol, mikor és miért alakult ki
az emberek tudatában a tipikus művész képe. A pszichológusok, a
szociológusok és a műkritikusok is egyetértenek ugyanis abban, hogy a
művészt bizonyos jellegzetes tulajdonságok megkülönböztetik az
úgynevezett normális emberektől.
Elemzéseik során Wittkowerék többek között a lángelme és az őrültség
összefüggéseit vizsgáló szakirodalomra is kitértek, hiszen ez a kérdés
az ókortól kezdve állandóan foglalkoztatta a gondolkodókat. Platón
például, akit a reneszánsz filozófia is alapvető forrás gyanánt
használt, különbséget tett beteges őrültség és kreatív őrültség, illetve
a látnokokra és költőkre jellemző ihletett őrültség között. A kötet
szerzői Seneca és Schopenhauer megállapításai után a XIX. század eleji
klinikai diagnózisokat - és azok máig tartó hatását - ismertették, s
mindezek alapján igazolták, hogy van összefüggés a zsenialitás és az
őrültség között. A könyvnek ez a fejezete számunkra azért különösen
érdekes, mivel rávilágít arra, hogy az alkotó elmék (ez esetben a
művészek) gondolkodása a megszokottól eltérő módon működik. Lehet, hogy
mindez esetenként a diszlexiának köszönhető? Ronald D. Davis 1994-ben
publikált, s csakhamar bestsellerré vált műve, a "The gift of diszlexia"
legalábbis ezt sejteti.
Ismeretlen művész: Leonardo portréja.
Torino, Biblioteca Reale
Davis a diszlexia azon
pozitív aspektusaira hívja fel a figyelmet, amelyeket ha nem rombol le
vagy nem nyilvánít értéktelennek az iskola, esetleg a családi környezet,
akkor a normálisnál magasabb intelligenciát és sokféle területen
kivételes kreatív képességeket eredményezhet. Azt állítja, hogy a
normális ember agyműködése tulajdonképpen limitált a diszlexiásokéval
összehasonlítva. Davis szerint a diszlexiások agya pontosan úgy működik,
mint a legnagyobb zseniké, bár hozzáteszi, hogy természetesen nem lesz
minden diszlexiásból feltétlenül zseni. Ugyanaz az agyműködés, ami
kimagasló szellemi produktumot alkothat, okozhatja a diszlexiások
problémáit, vagyis az írási, az olvasási és a számolási nehézségeket.
Mint hangsúlyozza, sokan közülük szembetűnően tehetségesek a
művészetekben, a számítástechnikában vagy a tudományos élet más
területén. Ennek igazolására számos hírességet sorol fel, akikről
diszlexiás voltuk bizonyított vagy legalábbis feltételezett: Albert
Einstein (1879-1955), Thomas Edison (1847-1931), Alexander Graham Bell
(1847-1922), Leonardo da Vinci (1452-1519), Walt Disney (1901-1966),
George Patton (1885-1945) amerikai tábornok, Winston Churchill
(1874-1965) jelentős hadvezér és államférfi, aki 1953-ban irodalmi
Nobel-díjat is kapott, Woodrow Wilson (1856-1924), az USA 29. elnöke,
Cher népszerű popénekes, Whoopi Goldberg, Danny Glover előadóművészek,
továbbá Greg Louganis, Bruce Jenner és Jackie Stewart sportolók. A Davis
által összeállított lista persze korántsem teljes, hiszen olyan egyéb
közismert személyiségekkel egészíthető ki, mint például William Butler
Yeats (1865-1939) ír költő, Ludwig Wittgenstein (1889-1951) filozófus,
Harvey Cushing (1869-1939) amerikai idegsebész, a Cushing-kór névadója,
Paul Ehrlich (1854-1915) német tudós, aki 1908-ban orvosi Nobel-díjat
kapott, vagy éppen Ludwig van Beethoven (1770-1827), a világhírű
zeneszerző, s végül, de nem utolsósorban Auguste Rodin (1840-1917), a
zseniális szobrász. Érdemes itt megjegyezni, hogy azok a tulajdonságok,
illetve készségek, amelyeket Davis a diszlexiások általános
jellemzőiként sorol fel, mennyire ráillenek a képzőművészekre:
Az átlagost felülmúló kreativitás (könnyedén alakítják át az
észleléseket).
Multidimenzionálisan (minden érzéküket használva) gondolkodnak és
tapasztalnak.
Jól látják a környezetük problémáit, strukturáltabb a gondolkodásuk.
Képekben gondolkodnak szavak helyett, az átlagnál fejlettebb a
vizualitásuk.
Élénk képzelőerejük, másokénál színesebb fantáziájuk van.
Intuitívak és éleslátásúak.
A gondolatot, mint realitást, mint valóságot élik meg.
Az átlagembernél kíváncsibbak.
Rodin neve egyébként szinte elválaszthatatlanul összeforrott a
diszlexiával, hiszen apjáról, Jean Baptiste Rodinről nevezték el az
1984-ben alapított nemzetközi The Rodin Remediation Academyt, amely
intézmény a diszlexiakutatás, a -prevenció és -kezelés - svéd
kezdeményezésre alapított - európai úttörője. Az akadémia feltehetően
azért választotta névadójául éppen a híres szobrászművész apját, mivel
példaértékűnek találta azt, ahogy ő megtalálta fia gyermekkori
hiányosságának a legjobb gyógyírját: mikor többirányú próbálkozás után
nyilvánvalóvá vált, hogy az ifjú Rodin képtelen a tanulásra, az apa
felhagyott a szokásos iskolai tanulmányok erőltetésével, és gyermekét
érdeklődésének és képességének megfelelő stúdiumok felé irányította.
Nyilván nem véletlen, hogy a diszlexiával foglalkozó szélesebb körű
kutatás éppen Svédországból indult el Európában. A svéd királyi család
tagjainál ugyanis halmozottan fordul elő a diszlexia és a diszgráfia, a
jelenlegi XVI. Károly Gusztáv svéd királyt is beleértve.
A diszlexiás művész legtipikusabb esete mégis talán a már Davis által is
említett Leonardo da Vinci. Leonardo rendkívüli tehetsége, széles körben
folytatott művészeti és tudományos tevékenysége közismert. Életművének
kutatói azonban számos kérdés tekintetében adósok maradtak. Mint Kenneth
Clark a Leonardo-kutatás népszerű alapművében írja: "...az a
nyughatatlan kíváncsiság, amivel Leonardo a szerkezetek elvi működését
akarja megragadni... tette a mérnököt tudóssá. ...Először csak bizonyos
gépek szerkezete érdekelte, majd Arkhimédész hatására a dinamika
alapelvei foglalkoztatták, végül pedig már a szelekre, a felhőkre, a
Föld korára, a nemzésre, az emberi szívre vonatkozó olyan kérdések,
amelyeket előtte soha senki nem vetett fel." "Leonardóból hiányzott a
szisztémateremtő képesség, s ez érezhető is a jegyzetfüzetek egész
állapotán, részben ez az oka tökéletes rendezetlenségüknek.
...Megfigyeléseit vaktában, szeszélyes, sőt talán szándékos
következetlenséggel vetette papírra, és ezt a kutatók ugyancsak nehezen
tudják megmagyarázni." Vannak olyan nézetek, mely szerint Leonardo
pszichológiai frusztráció áldozata volt, ezért nem tudta egyetlen
dologra összpontosítani figyelmét." E kérdéskörnek egyik aspektusa az a
közismert kuriózum, hogy feljegyzéseit leginkább tükörírással vetette
papírra. Ezt sokáig a - mai megítéléssel kevéssé valószínű - titkosírás
szándékával magyarázták.
Harmensz van Rijn Rembrandt: Önarckép. 1661-1662, London,
Kenwood House
A világhálón "Did Leonardo da
Vinci have attention deficit disorder?" címmel fiktív diagnózist
állítottak fel (más híres személyiségekhez hasonlóan), amelyet érdemes
böngészni Freud Leonardo-tanulmánya után 90 évvel. Példaértékű, hogy
egy-egy korszak ugyanannak a témának a vizsgálatát milyen különbözően
közelíti meg. Tény, hogy a művészéletrajzok ritkán elemzik az adott
művész kisgyermek-, illetve kisiskoláskorát ebben a vonatkozásban.
Általában elsiklanak afelett, hogy nem szeretett iskolába járni, rossz
tanuló volt, esetleg rosszul olvasott. Ha egy-egy életrajzi dokumentumot
ebből a szemszögből is vizsgálnánk, feltűnne, hogy azok az esetek,
amelyek például Edison iskolai éveit jellemzik, ugyanazokon a tüneteken
alapulnak, amelyek ma is a diszlexiás gyermekek problémái. Wittkower
idézett művét ilyen szemmel olvasva kitűnik, hogy a források két ízben
is említik Rembrandt Harmensz van Rijn (1606-1669) életével és
művészetével kapcsolatban a művész olvasási nehézségét: "...Sandrart
elismeri, hogy Rembrandt >>a természet megfigyelésében, szorgalomban,
állandó elmélyültségben nem hagy kívánnivalót<<, de sajnálja, hogy
...sohasem volt Itáliában vagy más helyen, ahol az antikvitást és a
művészetelméletet tanulmányozhatta volna; s mivel csak hollandul
olvasott - még azt is rosszul -, a könyvek nem sokat segítettek rajta."
Kortársával, Rubensszel összehasonlítva más helyütt "a művelt, öt
nyelvet folyékonyan beszélő Rubens patrónusai királyok, egyházi
főméltóságok és az európai nemesek. Rembrandt, aki állítólag csak
hollandul olvasott, s úgy is rosszul, holland városi polgárok számára
dolgozott. ...Mindkét mester hatvanhárom éves korában halt meg - Rubens
gazdagon, megbecsülten, hírének csúcsán; Rembrandt szegényen ...jóval
túl hírneve tetőpontján. ...Rubens egész életében tökéletes összhangban
volt azzal a társadalommal, amelyben mozgott, Rembrandt ugyanakkor
>>extravagáns szokásaival és szeszélyes életmódjával<< nagyon
különbözött a többi embertől". A két nagy név összehasonlítása azért is
érdekes e helyen számunkra, mert igazolja, hogy egy felkészült
professzionális művész munkássága nem feltétlenül feltételez annyi
progresszivitást, merész változtatást, mint egy nonkonformista,
öntörvényű művész, akinek művei kiapadhatatlan útmutatásul, avagy
forrásként szolgálhatnak későbbi korok művészei számára.
Auguste Rodin: Részlet az Örök Bálvány gipszművéből. 1889. Párizs, Rodin
Múzeum
Ugyanígy egyszerűnek, természetesnek,
mégis páratlannak számítanak Auguste Rodin szobrai, amelyek a mai kor
befogadóját is megragadják. Rodin életrajzából ismert rendszeres
iskolakerülése és teljes ellenállása a matematikai ismeretekkel szemben.
Rodin - iskolai sikertelenségének, kudarcainak köszönhetően - menekült a
rajzoláshoz, s átlagon felüli szorgalommal ennek szentelte minden
idejét. Apja - mint korábban már utaltunk rá - egy olyan rajziskolába
íratta, ahol az egyik legfontosabb szempont a növendékek saját
egyéniségének kibontakoztatása volt. Rodin itt mások mellett annak a
Boisbaudrannak a tanítványa lett, aki egy híres tankönyvvel, A festői
emlékezet nevelése cíművel írta be nevét a vizuális nevelés történetébe.
A tehetséges fiatalember ebben a szellemi környezetben végre maximálisan
érvényre tudta juttatni képességeit. Rodin munkáit eleinte
értetlenséggel fogadták, csak idős korára kezdett befogadókra találni.
Egyedi gondolkodásával, rendkívüli képességével és szorgalmával
mindenesetre olyan egyedülálló életművet alkotott, amely nem csupán az
impresszionista és szecessziós törekvések általános tükre és csúcspontja
a szobrászatban, hanem egy új plasztikai gondolkodás irányát is
kijelöli.
Walt Disney egyik sztárfigurájával, Miki egérrel
Bár Walt Disney nem tartozik a klasszikus értelemben vett képzőművészek
sorába, röviden mégis érdemes itt kitérni legendás munkásságára. A 20.
századi rajzfilm születését és népszerűségét neki köszönheti. Bár
édesanyjától megtanult olvasni, sem sikert, sem örömet nem okozott neki
az iskola. Mindig talált olyasmit, ami jobban érdekelte. A karikatúra
vonzotta leginkább, de rajzai nem vallottak nagy tehetségre, s mihelyt
megengedhette, hogy jobb karikaturistákat alkalmazzon, végleg felhagyott
a rajzolással. A Disney-rejtély abban a kifejezési formában van, amelyet
filmpályafutása kezdetén a maga számára kialakított. Rendkívüli érzéke
volt ahhoz, hogy munkatársait a legjobb teljesítmény elérésére
sarkallja. Képzelőereje valamiképpen utat talált mindenki képzeletéhez,
s így lett a 20. század egyik legnagyobb szórakoztatója. Olyan ötletdús
újító volt, hogy életműve túlmutatott a filmgyártás területén, s a
szórakoztatóipar szélesebb skálájának megteremtésén túl (játékfilm,
természetfilmek, televíziós szórakoztatás és Disneyland) a Holnap
Városát is megálmodta.
Nem teljes a felsorolt művészek sora, hiszen a diszlexiakutatás csupán
az utóbbi évtizedekben került az érdeklődés előterébe. Nyilvánvaló, hogy
a diagnózisok a nagy géniuszok esetében annál nehézkesebbek, minél
messzebb haladunk visszafelé az időben. Nem sok művész írásos hagyatéka
olyan gazdag, s életműve olyan egyértelmű, mint Leonardo da Vincié. Az
mindenképpen elgondolkodtató, hogy lehámozva a különböző korok
művészekre ragasztott paradigmáit, azok az extravagáns, nonkonformista
jegyek, amelyek általában a progresszív művészeket jellemzik,
megegyeznek a diszlexiás gyermekek esetében ma ismert másodlagos
tünetekkel.
Egyre inkább bizonyítottnak tűnik, hogy a diszlexiások problémája
neurobiológiai rendellenesség, s agyi működésük lényeges eltéréseket
mutat a jól olvasók agyi működésétől. A társadalomtudományok és a
biológiai tudományok közötti szakadék ma is fennáll, kevés szakirodalom
foglalkozik a művészek speciális agyműködésének dominanciájával és
következményeivel. A továbbiakban az agykutatók feladata lesz, hogy
megkeressék a választ arra a kérdésre, milyen biológiai tényezők
befolyásolhatják a rendkívüli talentumok képességeit.
Papp Katalin
|
